Ez az egész faszkodás a Te hibád, gerjeszted az ilyen "kapcsolatokat" magad körül. Persze igazából az én hibám, mert beengedtelek, még talán figylmeztettél is. És most már kurvára nem tudlak kirakni. Emlékszem a napra, amikor először igazán megbántam azt a régi estét, mikor rájöttem kiért hagytam ott valamit és valakit.
A józan ész Őt választotta volna, csak az a kis szerencsétlen krumpli a mellkasomban Téged akart.
Azóta belaktad a helyed, teljesen. Más nem fér be. Pedig találkoztam olyanokkal, akiket szívesen elszállásolnék. A szemem látja őket, az agyam is, de a szívem előtt láthatatlanok. Kurvára elázott a begyújtós, nem mintha szikra lenne. Nem lesz így tűz.
Te ebből nem látsz semmit, nem mintha láttatni engedném. Nem mondom.
"Csönded vagyok".
Nem is mondhatom, hogy menj el, már rég nem vagy itt valójában.
Pedig sírva ordítanám: Takarodj!
Sajnos ezt nekem kell megoldani. Sajnos, faszt sajnos. Ez a normális, ezért is utálom mikor megpróbálom másokra rakni a terhet.
Egyébként is hülye és mazochista vagyok. Próbálom elfojtani, de valamit rosszul csinálok, mert minden inkább érzést elnyomok. Félek, gyengévé tesznek. Szép lassan olyan kemény leszk mint egy egyhetes kutyaszar. Jól megcsináltam.
Össze kéne szednem mindent, ami ittmarad tőled, be egy kartondobozba és jól elégetni. Közben remegő kézzel rágyújtani, dühös szippantásokkal elnyomni a feltörő szomorúságot, és az utolsó miattad ejtett könnycseppel elnyomni azt a cigarettát.
Á dieu!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése