Elhussant a nyár, tervek merültek megint a szétfolyó idő mocsarába. Meg a "Nagy Bűvészdobozba", mely beszippant. Az itt uralkodó káosz végzetesen lenyomja a hangulatot.

Egy nagy jellemgyengeségem, most már kristálytiszta előttem: halogató vagyok, nincs bennem meg a belső igény, a folyamatos rendezettség fenntartására (Bármiről is legyen szó).
Habár ezt már elég rég felismertem, képtelen vagyok tenni ellene.

Egy macska

Van egy kiscica, szeret. Azt hiszi a buggyos indiai nadrágomban az anyukája bújt el. Kimegyek a ház mellé, rágyújtok, lekuporodok. Odajön hozzám, beleugrik az ölembe. Dorombolni kezd, és fejét a nadrág bugyraiba dugja. Macskaciciket keres. Fúrja a fejét, a hónom alá, a combomba, hajlatokba. Ha talál egy kis vászoncsücsköt, elnyamnyog rajta. Elég a cigaretta, kitessékelem.
Legközelebb újra próbálkozik.

ui.: az "enyhe" Esterházy hatás nem véletlen, az Egy nő, nagyon megtetszett.

A lázas ifjúság szájában a mérő higanyszála lassan kúszik felfelé, 

hamar meg is áll.

Óvatosan zoknit, sálat, sapkát húz, nehogy ismét náthás legyen. 

Tűz körül nem táncol már, esetleg szalonnát süt a parázson. 

Gyász.

Az intellektuális eltunyulás megtépázta szárnyacskáikat.

A bűzös mocsárba beleragadt lábuk.

A lustaság  pedig áthatolhatatlan felhőkupolaként terül a gondolatmadárkákra.

Inspiráló, csudafényes napsugarakra várnak. Felébredtek csipkerózsa álukból, és remélnek.

Mikor vált a félelem meghatározóbbá mint a kíváncsiság és az izgalom?

Örülnék ha az érzelmeim nem afféle zsákbamacskaként, változó méretű csomagokban érkeznének. Pláne, hogy titkosan időzítettek, s hirtelen kibomolva ragadnak magukkal.

Mint a sivatagi eső, mely hirtelen virulást okozva, a gyors a gyors hervadást már meg sem várva, leszívódik a mélybe. A felszínen a virágok képére még csak-csak emlékező, de az illatot és tapintást már elfeledő kőtömböket hagyva.
 
Az ég ismét kiderül, s én egyedül maradok ezekkel a kövekkel, méricskélhetem őket, elmélkedhetek, de a virágok nyílása alatt én valójában házon kívűl voltam.