Bár az is igaz, hogy a család elér vezetékesen, másoktól leginkább smst kapok, azt meg később is meg tudom nézni...
Apai nagyanyám meg is oldotta a helyzetet, el is ért, asszem most nem is pityergett. De persze megint mondani kellett, hogy majd, ha találkozunk akkor adja a kis pénzecskét, és annyira rossz, hogy ezt kötelességének érzi, vagy még rosszabb, azt érzi, ezért szeretjük..
MERT NEM, NAGYIKÁM, hanem azért, mert imádom, hogy olyan kurva laza tudsz néha lenni (mikor szilveszterkor mondtam, hogy valszeg otthon nyugiban, azt a reakciót kaptam, hogy "ugye nem leszel te is olyan depressziós pina?!", vagy mikor vén pöcsökként beszél a társas utazás hím tagjairől)
- mert rájöttél, hogy mi szabadnak születtünk, és egész jól tudod, persze egy nagyszülőhöz illően bizonyos korlátok között kezelni mindezt,
- hogy tudod, a nyaralás számunkra pihenés, és hagyod, hogy később keljünk, felveszed a rendelésünket jó előre és azt főzöd amit szeretünk,
- mert tudod, hogy kevés idő jut nekünk közösen és ha lehet teremtsük meg a lehető legjobb körülményeket egymás társaságának kiélvezéséhez.
Anyai nagymamám, aki talán a legidősebb mind közül, kora ellenére aranyos smst küldött, ráadásul egy torta-képet is csatolt hozzá!
Kérdem én, hogy van ez? Mostohagyanyám, aki a legfiatalabb, jobb esetben a hívásokat tudja kezelni, de a legszebb, hogy nem is hajlandó egy kis energiát belefektetni..
Végül estefelé bekapcsoltam az ördög kis fülhözrakós ketyeréjét, láttam jött két hangüzenet (de az is miért?!?! Neki is pénz, nekem is az lehallgatni...közben a célt, azaz a belészgetést kikerüljük így. Számomra ez értelmetlen)
Azután meg is csörrent a telefon (apai nagyapa+mostoha nagyanya), de még az erőltetett illemes beszéden is annyira érződött az öröm és az érdeklődés hiánya, hogy az már fájt (igazából ezért kerülöm a hívásaikat, információ közlés nem nagyon történik, csak tessék-lássék erőltetett faszkodás)
De nem ez verte ki a biztosítékot.. Hanem a következő:
Nagyi megkérdezte, hogy hány éves is az ISKOLA (hehh) amit csinálok -válaszoltam- hmm... hát akkor még van hátra, de legalább kapok PAPÍRT...
És ebben sem az fájt, hogy olyannak néz aki a papírért csinálja (nem mintha nem ismerne már elég régóta és tudhatná, hogy ambíciózusnak nem igazán vagyok mondható, tehát ha a papírra utaznék akkor a BGFes puncik számát gazdagítanám, a minimál befektetés elve alapján), hanem, az, hogy számora ez úgy jött le, hogy: "ó, hát igazából semmit sem csinálsz, csak ülsz az iskolapadban, de nem baj legalább lesz valami papírod"
Persze, ezen ott akkor nem akadtam nagyon fenn, folytattam a bájcsevejt, de én legalább igazán őszinte érdeklődést tudok produkálni, meggyőző hanglejtéssel és kihallatszó örömmel a hangomban..
Valahogy a beszélgetés érződő vége fele, nem kezdte mondani, hogy "adom a Tatát", így szóltam, hogy beszélnék vele, majd meg is történt a csere.
Van egy olyan érzésem, hogy Tata vagy alvásból kelt, vagy tévét nézett, de nála még szoktam az őszinte örömöt érezni, hát most nem.
Rögtön azzal kezdte, hogy hívtak már x-szer, mondom tudom, de azt is, hogy ők elérnek a vezetékesen, és jött az, hogy "de, akkor is, szülinapodon bekapcsolhatnád". (grr)
Gyors felköszöntés, és szinte meg sem várta, hogy megköszönjem, modta, hogy hát nem sokára neki is lesz.. Mondtam, hogy tudom és valszeg le is megyünk (lelőttem a meglepetést, ahogy ma ebédnél kiderült)
De ez megint felnyomta a pumpát... Mert úristen, engem igazán nem hat meg a saját szülinapom, pláne utálok egy ilyen faszság miatt középpontban lenni, DE, ha már felhívja az embert a nagyapja, akkor ne két mondat után nyögje be, hogy "nekemis, nekemis lesz" (majd egy hónap múlva)...
Szóval mostanában érzem, hogy az a mondás, - "miért jönnek ki olyan jól a nagyszülők és az unokák? mert közös az ellenségük", amin egyébként sokáig mosolyogtam - mint sok minden más, kezd megváltozni a felnőttséggel.
Mert míg gyerekkorban, az ember nem igazán rendelkezik kiforrott személyiséggel és komoly életszemlélettel (én legalábbis). Így ilyenkor a nagyszülők megszépítő nosztalgiával elmeszélt szép történeteinek idealizált hősei (azaz a nagyik, mamák, papák, taták) tökéletesen megfelelnek példaképnek, ekkoriban úgyis azt keresünk.
Kamaszkorban, szintén klasszikus menet szerint lázadunk, leginkább a szülők ellen, hiszen velük vagyunk 0-24ben összezárva. Érezzük azért, hogy a nézeteink kissé szélsőségesek, és talán ezért, meg persze azért, mert a gyerekkori, nagyszülős nyaralásokhoz kötődő szép emlékek még erősen élnek bennünk, visszafogjuk magunkat, de érezzük az előszelét annak, ami fiatal felnőttként jelenik majd meg igazán erősen.
Addigra, megszerezzük a saját tapasztalatainkat, kikristályosodik a személyiségünk, a felhalmozott tudást beleépítjük a kis szemléletünkbe és próbáljuk az így kialakult elvekhez tartani magunkat, DE rájövünk, hogy a nagyszülőkkel szemben ezt nem lehet.
Mert ők már teljesen bezáródtak. Számukra továbbra is a kisunokák vagyunk, akik önállótlanok és irányíthatóak és továbbra is így kezelnek.
Szépen rájövünk, hogy a gyerekkor óta építgetett bálványt legszívesebben megtagadnánk és ledöntenénk, mert hazugság! És ha annyira rugalmatlan nagyszülőkkel áldott meg a sors, mint az enyémek, akkor még minimál kompromisszumra sem juthatunk.
Mi marad? Eljátszuk a dolgokat és bájcsevegünk. Rövidtávon még megy is az, hogy ötpercenként mondjuk magunknak hogy "kuss, díszmosoly, fülbecsuk, díszmosoly tovább", de hosszútávon nem lehet tartani, így mikor lent vagyunk náluk kerüljük a beszélgetéseket, kint vagyunk a kertben, de azért érzik ők is, hogy valami nem az igazi.
Mi, az unokák, életünk virágán elegendő teendővel és baráti kapcsolattal rendelkezünk, hogy a látogatásokat minimalizáljuk, a köztük eltelő időt pedig a maximalizáljuk, komolyabb sérülés nélkül. (egyszer arra a kérdésre, hogy mennyi időnként jár haza az illető, kaptam azt a választ, hogy "minden másnap" - értetlen fej a részemről - "tudod, karácsony, húsvét" - röhögés -. Na körübelül ilyen lesz a látogatási mintázat)
De a nagyik meg a taták, érezvén közeledő végüket pont az ellenkezőjét szorgalmazzák.
Az eredmény pedig egy még fusztráltabb kapcsolat.
Javítani kéne a dolgokon, de olyan nehéz, pedig meg fogjuk egyszer érezni ezt egyszer, igazán és intenzíven. Hiszen a közhely igaz: "Minden fontosságára és értékére akkor jövünk igazán rá, mikor már nincsen".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése