A felejtés ára

Hogy lehet elfelejteni valakinek az arcát? Valakiét, aki valaha fontos volt?


Ennyire nem lehettem gyáva, hogy minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felejtsek, mígnem A mappát a teljes és úgy látszik visszavonhatatlan törlés sorsára juttattam.
Okom volt rá:  mikor a múlt pillanataira addig nem láttott (a rózsaszín mindent elnyomott?) hullámhosszú fény vetült - valami meghasonlás féle történt, csalódtam, nagyot. Magamban, Benne, a szerelemben (és egyéb fiktív dolgokban).
A korábbi önbecsülés mentes viselkedésem a tönk szélére vitt volna, így törölnöm kellett.
Nálam a sima továbblépés nem megy, már kisgyerekkoromban is elengedési problémáim voltak (menniyt sirattam azt az óvodának ajándékozott plüssnyuszit)

Így viszont gyenge pillanatokban, tovább kínozhatom magam. Mikor látok valakit, aki lehet, hogy az akinek, gondolom, de az is, hogy nem. Mivel már nem emlékszem, ha az orrom előtt lenne, se biztos, hogy megismerném

(höhh, ma voltam öcsém (szuper:)) előadásán, kijött egy gyerek a színpadra, nézek, hogy vázz, ez az öcsém? ááá... aztán a bizonytalanságom ráterjed öcsém nőjére, ami ha meggondoljuk igazán vicces.. tehát ha a saját öcsém felismerésében se vagyok biztos akkor kiében lehetek?)

Marad a HA (ugye a mi lenne ha problémával már számvetéskor foglalkoztam), és úgy látom, hogy minden amiben a ha megvan, az csak gyötrődéshez vezet.
Olyan mint egy fekély a nagylábujjon - ápolgatjuk, reménykedünk a gyógyulásban, míg nem egy nap az egész lábunkat le kell vágni, pedig egy "szimpla" nagylábujj amputációval meg lehetett volna oldani - időben.

ezek a sorok némileg gyógyírt jelentenek ilyenkor (a lábujjfekélyre? -.-)

"Tudhattam volna
De soha nem hittem
Hogy tudni nem lehet,
Amibe hinni kár
Én ezt nem tudtam

Sajnálom, most már kár"

 

Szép szám, jön is videóstul

 

ui.: nem vagyok ennyire elkenődve, csak a saját egykori szarom mindig le tud rántani... viszont ma hazafelé azon tűnődtem, hogy fájdalmasan józan életet élek...