fizkém képletek seggelése helyett megint az emberi kapcsolatokról elmélkedtem, de erről majd máskor, ha kifejlődött a gondolat... Szóval kimentem egy nyugicigire és sétálgattam. Valami volt a hátsó kertben, a sötétben a fantáziám által megvilágítva olyan volt mint valami fegyelmezetten ülő ördögi kutya. Persze már felnőttem, a realitásba kapaszkodva szemet tudok hunyni az ilyenek felett. Valahol láttam egy nagyon találó képet, miszerint nem bátrabbak leszünk, ahogy megöregszünk, csak a fantáziánk sorvad el.
Elgondolkodtató... Sokszor úgy gondolom az a valóság, amit annak fogadunk el és ezt a gondolatmenetet visszafelé alkalmzva bizony oda jutunk, hogy amit magunk valóságosnak vélünk azzá is válik (számunkra). Az persze már megint más kérdés kérdés, hogy nevezzük azokat akik számára a valóság más mint a többségnek...
A kertkaput azért becsuktam mielőtt nyugodtan lófráltam tovább elöl. A sötétség talán az egyetken dolog amitől néha megijedek. Egyébként egy cserepes hibiszkuszbokor volt az :)
ja. Egy nagyon egyszerű fizikai-biológiai dolog is hozzájátszik ahhoz, hogy beleképzeljünk dolgokat, főleg apró mozgásokat a sötétségbe. Mégpedig az, hogy ilyenkor nem a pontra nézve hanem kicsit mellé nézve látunk pontosan. Na jó, nem tudom pontosan a hátterét, de egy apró kicsit világító tárgyat (én egy fluoreszkáló gyönggyel fedeztem ezt fel még gyerekkoromban) nézve az tapazstalható, hogy a tárgy fel és eltűnik ahogy erőltetjük a fókuszálást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése