árnyéknak érzem magam, ha arra gondolom milyen viszonyban vagyok azokkal az emberekkel akik sokat jelentenek nekem
olyan sok ember esett ki a mindennapjaimból.
elköltöztem otthonról, a családtagjaimmal ritkán beszélek, akkor is általában máshol jár az eszem, vagy épp fáradt vagyok figyelni is. meg egy 1o perces telefonbeszélgetés nem elég arra, hogy kiszakadjak abból a környezetből/gondolatvilágból/sémákból, amibe azt hiszem már beleszoktam, egyre ritkábban lázadozok ellene.
jó ez is, cukiság meg rózsaszínség, eszméletlen közelség
de néha olyan nagyon hiányzik a régi életvitelem, a függetlenség, a spontaneitás, a koli, a kocsmázások, mikor csak rajtam múlik mikor indulok haza és csak az ágyam vár otthon...a laza de tartalmas kötődések.
a barátok, haverok is ellazultak - előbbiek részben azért is, mert most sokan kerültek más életszituációba, egyetem vége, komoly kapcsolat, másrészt nekem is kevesebb időm van. (majdnem) teljes értékű háziasszonnyá váltam, egészen más az attuitűdöm sok mindent tekintve
a haverolásnak pontot tett a végére az egyetemen és a koliban is kihagyott egy év, az évfolyamtársak nagy része haladt tovább, a mester a bsc-hez képest ég és föld, ráadásul kislétszámú szakirányokra tagolva.. a koliban már úgy is "haldokoltam", a régi cimborákat elnyelte az  enyészet

kellett mondjuk az életmódváltás, a konstans agonizálással kicsináltam magam, kezdtem behúzódni a csigaházba teljesen, igazából otthonülővé váltam már eléggé. pedig beköltöztünk pestre, nem szigetelt már el hétvégente a tömegközlekedés hiánya. azt hiszem korábban is csak egy jó kifogás volt a hétvégi murik lemondása arra hivatkozva, hogy bocs hazamentem hétvégére

most már nincs agonizálás, csak nagyon ritkán. mert ilyenkor mindg kifordulok magamból, "előjön a depressziós helga" és annak mindig morcizás a vége, vagy rosszabb. a jóérzés eltűnik belőlem, és egy érzéketlen mocsok marad a helyén.
érdekes kérdés, hogy vajon tényleg kifordulok-e vagy csak visszafordulok abba az énembe, aki sok-sok éven át uralta az életem

nincs agonizálás, mert nincs idő és tér rá, meg ritkán van rá igény, na meg megtanultam kezelni. mert ha a régi felyemmel gondolkodom, szomorú leszek. a régi értékrendemnek nem felel meg az ami most van, meg mert olyankor csőlátásban szenvedek és csak azt értékelem, amit akarok és elfeledkezem arról, hogy pedig mennyi mindent elértem a depresszióshelgát a hátam mögött hagyva